Úgy be volt csomózva az egyik hámistráng, hogy alig bírta kioldani. A négy tüzes csôdör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait, s csapkodott a farkával ide-oda. Az istálló ajtaja ki volt nyitva, s szép pirospozsgás menyecske jelent meg benne -- de nem vette észre Gélyi Jánost: a Ráró nyaka és a szénatartó eltakarta. János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját odakünn... szaggatott szavakat, amelyeknek értelme is alig volt, mire hozzá értek. Vajon kivel beszélget? "Mondja meg neki, a lagziba én is elmegyek, de aztán... nem tudom még, mi lesz... " Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, nyöszörgô, köhécseléstôl kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem lehetett megérteni. Hanem a Klári suttogását ismét megértette. "Két mályvarózsa lesz a mellemen, legyen ott... legyen a kenderáztatóknál. " János kiejtette kezébôl a Ráró kantárját, nagyot csördült a dobogón a sok karika meg a zabla, de nem hallotta... nem azt hallgatta. "Ha a piros rózsát ejtem ki a kezembôl az útra, akkor maradjon, ha a fehéret, akkor jöjjön. "
Pedig ha van valami nagy dolog a világon, az mind a morzsa csak a Csoltó, Bodok dicsőségéhez mérve. Kilenc vármegyében tudják, ötvenkettőben mesélik a lovaik szép növését, vékony lábaikat, módos csípőiket, gyönyörű nyakukat. Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a parasztoktól és bizony megesik ilyenkor… legalább az öreg Csillom Pál megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony abból a házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kis csikóm még fiatal és a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon pedig nincs ilyen ló. …Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János s olyanná nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigrepülnek Csoltón, Bodokon, kiszalad a falu a csodájára s elsápadnak az emberek az irigységtől. …Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot, úgy be volt csomózva az egyik hámistráng, hogy alig bírta kioldani. A négy tüzes csődör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait s csapkodott a farkával ide-oda.
Gélyi János alig bírta felszerszámozni a negyedik lovat, elszorult a szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem nehezedett a szívére. Hallotta ô már valaha ezt a szelíd hangot ilyennek! Eh, bolondság! A szavak is megijesszék? Aminek teste nincs, annak az árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson? Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári éppen akkor kísért ki a kapun egy töpörödött öregasszonyt. - Ki volt az az ördögök nagyanyja? -- kérdé a fiatal gazda féltréfásan. - Vônekiné, a templomsorról. - Mit keres nálad az a boszorkány? - Egy kis élesztôt kért szegény. - Hüm! Hát kenyeret dagaszt ôkigyelme?... No de most már siess felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk. A könnyû szekér már ki volt húzva a színbôl, s megkenve állt az udvaron, egy perc alatt be volt fogva. Felültek. János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött, s azok prüszkölve, ziháló orrlyukkal, aprózó táncban indultak ki az udvarból. Végigtekintett rajtuk, s amint elnézte azt a négy formás fôt, mely hol a szügybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a rézkarikák a szerszámon, amint csillognak, tündökölnek, a cifra sallang hogy körülröpködi nyúlánk derekukat, és az acélpatkó, amint meg akarja lábuk alatt gyújtani az anyaföldet, szíve megdagad örömében.